Dalokról

Szép templomias orgonaszóval kezdődik a dal- csak aztán térünk rá a szerelemre-szexre (persze, utóbbira csak kimondatlanul, a prűd szoci erkölcsnek megfelelően, szépen, mint egy rózsaszál). Zorán hangja itt először minősíthető lenyűgözőnek, korábban ( jé: a hatvanas években) Ő egy jüképű skacként volt szemmeltertva. Mint ahogy a Metró együttes is a "szentháromság" harmadik helyezettje volt ám, sokáig.
Aztán kiderült, hogy ez a Zorán, no meg Dusán tesó, művészek. Az igazi áttörés majd az Apám hitte... lesz, az még odébb van. (Ha jól tudom, 1978?). A Mária volt, szép és tiszta zene. Kellemetes.

Mindenkinek volt az életében egy Mária, nekem személy szerint valóban Mária volt a neve, B. Mária, és debreceni, ha él még ( miért ne? Ha férjhezment...Magyarországon bármi lehet!), szóval ha él még az én Máriám, esetleg Madonnává formálódott, szóval, nyugodtan kommentezhet, nincs abban semmi rosszaság.

Amúgy a Mária tényleg szép női név. Hazánkban leggyakoribb.

Criticman

Szóvalm még ma is vannak köztünk olyanok, akik semmi másra nem tudnak gondolni, csak jelszavakra. Megjelszavasítottunk mindent, mert úgy érezzük, öncélú dolgokkal kapitalista világban nem mehetünk semmire, ezért aztán mindenhez megalkotjuk a neki való ideológiát. Mindennek kell, hogy legyen valami célja, ha nincs, ha az a valami csak úgy van, az már gyanús. És jönnek sorra a leegyszerűsített igazságok, agitatív jelmondatnak is nagyon gyenge aforizma-kezdemények. A társadalom tudásalapú, a gazdaság piacgazdaság, a sport országimázs-építő, szóval, itt vannak ezek a nagyon könnyen emészthető kis szavacskák, kifejezések. Így élünk: közöttük, általuk.

A dalt 1971-ben betiltották. Ma nem tiltanák be. Sokkal rosszabb. Oda se' figyelnének rá. Kár.

Dalszínházi élményt adó nóta ez, szinte látom a hatalmas színpadot, ahol vagy húsz pár táncol, futurusztikus öltözékekben vagy épp öltözék nélkül, egész testük szürkére festve, és a refrénnél ("Test a testhez ér...")ölelkeznek vagy bármily módon egymáshoz simulnak. Színpadi megvalósítási lehetőségeiben ez a dal óriási. Igazán progresszív.

Azért el lehet gondolkodni azon is, mennyire testi lény az ember. Az Értelem, melyet a felvilágosodás korától kezdve olyannyira istenítünk, valóban csak gyenge védekezés saját ember- mivoltunk ellenében? Ennyire kultúrpesszimista azért nem vagyok. Nem tartom hazugságnak a magasabbrendűséget, csak olyan rossz kimondani, hogy mi vagyunk itt, ezen a Föld nevű bolygón a legjobbak, a legbölcsebbek, a legértelmesebbek. Pedig így van. Mi vagyunk azok, emberek.

Persze, akadnak közöttünk kivételek.

Azért elég érdekes körülmények között szerettem meg a Deep Purple-t. Középiskolás voltam, rocker nem is, de rock-rajongó, és nem igazán tetszett az, hogy ennyire nagyon favorizálják a Doors-t, mely szerintem inkább botrányaival, mint zenéjével írta be magát a nagykönyvbe. Szóval, M. Balázs haverommegkérdezte, melyik a kedvenc külföldi együttesem. Én meg mondtam, hogy a DP.

Semmiféle hanganyagom nem volt tőlük, pótolni kellett ezt a hiányosságot. Irány Anyuci ,aggyál már pénzt, mire, kazettára, ó, hogy az istenáldjon, de azért ideadta. Irány a "zenebolt", ahogy akkor hívtuk és vettem Deep Purple-kazit, és az első szám ez a tüzes labda címezetű remekmű volt ( amúgy helyesen: tűzlabda), és nagyon tetszett, szállingóztam közben, mint hajnali harmat a déliszélben, szóval, jó volt, na. Jó ma is, amúgy.

Az a baj, hogy még most is a mozivásznon, pedig azóta már váltottunk rendszert is, kormányokat is, a jóléti kapitalizmus árnyai kísértenek csak mifelénk, kvázi-jólétet teremtettünk, vigasztaltuk magunkat-fiainkat, hogy nem baj, Albániánál meg Moldáviánál még ez is jobb, csakhát tudod mi van: az embernek húsz év után már elege lesz az önámításból, meg a kísérletezésből, meg a furcsa dolgokból, melyekben óvatosan lehet hinni- egyáltalán, az óvatosságból lesz elég, a mindenütt-veszély-szimatolásból, az árnyak ijesztgette emberek barbár félelemkeltéséből. Jó lenne már egy kis siker, egy kis pénz, egy kis csillogás.

Nő, az van. Szeretem.

Voltaképpen nem is szabadna önállóan értelmezni a Délutáni szerelem című Omega-remekművet, hiszen a dal az 1972-ben megjelent Szvit című albumon található, amely, mint tudjuk, egységes egész: korai, sikeres kísérlet komolyzene ( mondjuk inkább úgy: klasszikus zene) és könnyűzene ötvözésére. Manapság vannak ebben a buliban merészebb elkövetők is, valljuk be, a komolyzene inkább csak néhol érhető tetten. Például a Délutáni szerelem című, alig több, mint egy perces számban is.

De az az egy perc, az csodálatos! Megáll az élet egy pillanatra, minden elhalkul, a város zaja semmivé lesz, csak egy fiatal srác meg egy mégfiatalabb lány tiszta, ártatlan szerelmét csodálhatjuk. Aki hallotta ezt a nótát, örökre szívébe zárja.

Ki hinné, pontosabban: én alig hiszem, hogy ez a szám már több ,mint 10 éves. Abban az időben táncikáltunk rá házibulikon (van még olyan?), mikor még történelem szakon jártam a harmadévet vagy a negyedévet. Volt egy barátnőm, P. Éva, aki azóta férjhez ment ( én meg nőtlen maradtam- Blogger megjegyzése), és Ő szerettette meg velem a Kispált. jót röhögtem a szövegeken, majd szépen elgondolkodtam rajtuk, aztán álmomban is felébredtem az egyikre, szóval, tetszett.

Mégis, nekem ebből a dalból, valami hiányzik. Ez a klasszikus RNR nem igazán áll jól Bandinak. Az ő hangja nem kemény, feszes, pattogós, hanem inkább ködbe olvadó, csúszós, mint a Balaton vize télen. Ám a Kispál zenéje oly széles skálán mozog, hogy még ez az aprócska icipici hibácska is belefér. Mert onnan, hogy " Vállára szálltam...", onnan már semmi gond. Sínen vagyunk. Pörgünk.

Sokan azt mondják, a popzene csak üzlet, nem művészet. Hogy az egész csak arra jó, hogy néhány ember,- zenészek, énekesek, előadók, managerek és kiadók- pénzt keressenek rajta. Sting és Mary bebizonyítjáűk, hogy igenis művészet még a könnyűzene, hogy van még jelentősége a zenével kapcsolatban az " esztétika" kifejezésnek.

Ez a dal, ez maga a Zene. Dinamikai váltások és hullámzó érzelmek, érzékenység és keménység, nem utolsósorban Férfi és Nő- ez a nóta mindenkit elbűvöl. Remélem ,nemcsak én gondolom ezt. Ha egy pár összebújik, és ez a dal megy a háttérben, nem kell Viagra.

Valami kedves kis dalocska ez-látszólag. Csakhogy tudni illik ám a könnyűzenéről, hogy épp a "színvonalas csacskaságokat" a legnehezebb sikerre vinni. Amikor a szó igazi értelmében "felhőtlen az a szórakozás". Az ének egyébként kiváló. Ha ezt a nótát valamelyik mai előadó próbálná sikerre vinni, valószínűleg beledobna egy kis erotikát. De nem illik bele. Ez egyszerűen egy vidám light-rock dal, Szörényiék egyik remekműve a sok közül.

Ez olyan dal, amelben hinni kell, nem tehetsz mást. Vagy nosztalgiázol. Mert voltak idők, mikor az EDDA-tábor tényleg egy volt, egy szív, egy akarat, mára ezek az idők már elmúltak, de a Dal maradt. Emléke egy szebb kornak.

Aki mindenféle érzelmi viszonyulás nélkül, esetleg először hallgatja ezt a kiváló EDDA- számot, annak figyelmébe ajánlom, milyen szépen passzol a távol-keleti stílusú gitárszólam a hagyományos, euro-amerikai stílű rockzenéhez.

Ha pontoznom kellene a nótát: 10 pontból 8